„Isssstenem, de szép is vagyok! Szép lapos a fejem. Két gurrrgula a szemem. S a szááááám – majdhogy körül nem éri a fejemet. Karmos lábaimmal ugrok, mint a bolha. Brekk. Szép hangomért – brekekekekekekeke!  – irigyel a fülemüle.” A kis zöld béka monológja felejthetetlen marad számomra, mert mikor először hallottam, lenyűgözött humora: valakinek hogy lehet ekkora önbizalma, hogy minden, más által szégyellnivalónak tartott tulajdonságára büszke legyen. De szememben azóta a kis zöld béka határtalan önbizalma a nárcisztikus személyiség szimbólumává vált: magát előtérbe helyezi, minden, amit tesz, nagyszerű. Tervei grandiózusak, sérelmei jogosak, igazsága megkérdőjelezhetetlen. Lénye mindazonáltal vonzó, hiszen rajongásig tud lelkesedni egy új husiért, akit épp meg akar szerezni magának. Mert ne legyen kétségünk: valódi kapcsolatra képtelen, ő nem társat, hanem tulajdont akar.

De hát honnan is ez a remek ember, hogy tudott a Földgolyó egy ilyen nagyságot növeszteni magán?

A nárcizmus a pszichoszociális fejlődés egyik jelentős stádiumában minden egészséges gyereknél megjelenik. Két-három éves kor körül az addig az anyával szimbiózisban, vele magát egységben érzékelő kicsi megtanulja megtapasztalni, hogy ő egy különálló lény, akinek önálló léte, teste, érzelmei, akarata, stb. van. Ennek megnyilvánulása pl. a hisztikorszak, amikor ezt a bizonyos önálló akaratot próbálgatja. Másik fontos oldala az elismerés iránti vágy: ő milyen szép, milyen ügyes, milyen erős, milyen okos. Ha ennek visszaigazolását a kellő időben megkapja, kielégül alapvető igénye, és szép lassan, az évek múlásával lecsökken, ill. finom nevelői eszközökkel lecsökkenthető a túlzás. Természetesen az emberben örökké munkál az elismerés utáni vágy, de egészséges mértékben, ami azt jelenti, hogy nem mindenáron és nem erőszakkal akarja kicsikarni mindenért a környezetéből az elismerő szavakat. Ezzel szemben, akit letorkolltak, észre sem vettek pici korában, aki nem kapta meg időben az „elismerés-vitamint”, abban egy életre szólóan fájdalmas űr marad. Mit tehet: önmaga kell, hogy megadja magának, amit a szülei elmulasztottak. Tükörbe néz a cica, és oroszlánt lát –ismerős a kép, ugye? Sőt: kifelé is oroszlánt igyekszik mutatni. De vajon látjuk-e a tükör előtt kétségbeesetten nyújtózkodó kiscicát? Neeeem, megsajnálni nem kell: egyik kedvenc játszmája ez. A mentőnéni/mentőbácsi pedig boldogan ugrik, hogy szegény, el nem ismert cicát megmentse. A lelke mélyén oroszlán! – bizonygatják a mentősök, mert az ő belső bizonytalanságuk rezonál a cicák segítségkérő játszmájára.

El lehet így játszadozni – egy darabig. Mert bizony elég hamar kiderül, hogy az eddig rajongó cica hirtelen karmolni kezd, ha egyszer nem ismerjük el igazát és nagyságát, pedig neki van igaza! Mindig. Hát ő már csak ilyen. Az, hogy „tévedtem, bocsánat”, hiányzik az aktív szókincsükből. Fizikai fájdalmat élnének át, ha használniuk kellene ezeket a fogalmakat. Művészlélek – mondják rájuk, mert valamiért szeszélyeiket, önzésüket, alkalmazkodásra való képtelenségüket azonosítják a művészi hajlammal. Vagy legalábbis sokkal inkább elnézik nekik.

El lehet így játszadozni, mert egy életre feladatot ad, újra és újra meg lehet őket menteni. Csak baromi fárasztó. Azért Supermann-nek is vannak clarkos napjai! Itt meg, ha lazítasz, minimum „szemét” leszel, egyébként „hisztis p…”. Ugyanis amije nincs a mi kis zöld békába ojtott cicamicánknak, abból nem tud adni. Kapni-kapni-kapni: egy életen át nem tudja pótolni, amit kellő időben nem kapott meg. Rossz hír: nagyon nehéz felismernie, hogy amitől szenved, annak ő az oka, de minimum tehet róla. Mert időnként szenved tőle, ez biztos. Jó hír: ha netalántán szikra gyúl az agyában, magára ismer a leírásból (százból egy, de lehet, hogy túlzok), akkor megtanulhat változtatni a viselkedésén. Hiszen alapszabály, és itt is érvényes: a probléma felismerése az első lépés a megoldáshoz vezető úton.