Öt meglepő tény, amit senki nem mond el neked a sikeres párkapcsolati kommunikációról

1. Nem a szerelem nagyságán múlik a hosszútávon is sikeres párkapcsolat!
A szerelemnek nevezett felfokozott érzelmi állapot fontos alap lehet a jó párkapcsolathoz, ez azonban két-három év múltán lecseng. Nem árt ez idő alatt megtanulni a párkapcsolati kommunikáció fortélyait. És még később sincs veszve semmi!

2. Az alaptermészeted mellékes!
Lehetsz félénk vagy rámenős, higgadt vagy impulzív, a sikeres kommunikációt te is meg tudod tanulni! (Ámbár igaz, ami igaz, izgágáknak nehezebb J)

3. Szüleid modellje nem számít!
Vagy legalábbis nem lehet mindent a brutális apára vagy a nemtörődöm anyára kenni. A szülői modell tudatosítható, és ha egy felnőtt ember valóban változtatni akar az életén, mert tudja, hogy a felelősség már az övé, a rögzült viselkedési mintáit át tudja írni!

4. Ha nincs jó beszélőkéd, nem gond!
A párkapcsolati önérvényesítés tanulható!

5. Minél előbb, annál jobb!
Ha egy kapcsolatban halmozódnak a sérelmek, egyenes az út a szakításhoz vagy a viszony végzetes elmérgesedéséhez. Jobb a konfliktusokat mielőbb orvosolni, hiszen minél közelebb a szakadék, annál nehezebb visszatáncolni!

Az igazi Királyfi álruhában érkezik 2.

kettes

Előzőleg Halivudi Rudiról olvashattál. Ki ne találkozott volna még vele? Az a szerencsés, akiben, ha H. Rudi belépett az életébe, majd rá jellemző módon gyorsan távozott is, csupa kellemes emléket hagyott. Ő Casanova reinkarnációja: minden nő kell neki, mindenkiben meglátja a szépet, a jót, mindenkit gazdagít – a párhuzamosan futó 3-4- igazi közül. Gyakoribb viszont, aki nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, és a nő a kapcsolat végén becsapva, kifosztva érzi magát. Halivudi Rudi ellenállhatatlan figura: jön, lát, lehengerel.

Ezzel szemben az igazi Királyfi úgy toppan be az életedbe, hogy jószerével tudomást sem veszel róla. Mert a dolog visszafele is becsapós: a valódi sem látszik annak, ami. Mint már annyiszor mondtam, de úgy érzem, nem árt sulykolnom: az igazi Királyfi álruhában érkezik. Miért van ez? Lássuk csak. Jön egy hétköznapi figura. Kellemes alak, olyan tizenkettő-egy tucat. A villamoson vagy a sarki közértben biztos nem szúrnád ki. Mindenesetre nem dobogtatja meg a szíved, az biztos. Külsejére jellemző, hogy valószínűleg nem egy tinibálvány, de hordozza mindazt a pár tulajdonságot, ami számodra bevallottan vagy öntudatlanul fontos (pl. magas, hosszúkás arcú, dús hajú, stb.) Szép lassan elkezded megismerni, mert közös a baráti társaságotok, esetleg azonos hobbi vagy munkahely révén, és egy szép nap azon veszed észre magad, hogy másra sem tudsz gondolni, mint őrá. Ha egymás megismerése valóban így zajlott, akkor elég jó eséllyel ő is így érez irántad. Ébresztő! Vedd már észre a fején az aranykoronát! Igen, ő a Királyfi. Hogy mi a titok? Nos, az sajnos kicsit bonyolultabb, mint hogy néhány pontban megfogalmazhatnám. Egy azonban biztos: a „Csoda” nem szokott váratlanul lecsapni, és a „Titok” az egymás megismerésére szánt időben és energiában rejlik.

Aki pedig hajlamos arra, hogy az első pillantásra szerelembe essen valakivel, különösen igaz ez, ha ezt már többször is átélte, az jó eséllyel az a típus, akit a modern pszichológia szorongva vagy bizonytalanul kötődőnek nevez. Önbizalomhiányos ember, aki úgy érzi, hogy a másik szerethető, ő nem. Általában a gyermekkorban, szülei nevelési stílusánál kereshetők az okok. A jó hír: a múlt lezárult! A kötődési típus nincs egy életre bebetonozva, saját erőből és persze némi segítséggel megváltoztatható. Ha a bizonytalanul kötődő nő életébe eljön az igazi Királyfi, akkor ő állhatatos szeretetével, türelmével igazi boldog Királynőt varázsolhat párjából.

Még egy jó hír: az igazi királyfi úgy is marad. Tehát nem csak az első fellángolás miatt udvarias, készséges, remek társalgó és érdeklődő, hanem mivel valóban fontos számára a Királylány, mindez nem esik nehezére és még csak megjátszania sem kell magát. Persze egy hosszútávú párkapcsolatban nem elég, ha állandóan 40-60 %-on hozzuk a formánkat. időről időre oda kell tennünk magunkat 100 %-osan is, hogy a partnerünk érezze: még mindig fontos, sőt: a legfontosabb a számunkra. Már csak az a kérdés, hogy kinek mit is jelent ez a 100 %. Erről írok legközelebb.

Az igazi Királyfi álruhában érkezik 1.

avagy Halivudi Rudi

Belépett az ajtón, és különös varázsával azonnal rabul ejtett. A szemembe nézett, és ebben a pillantásban minden benne volt. Mintha a világ kezdete óta ismernénk egymást, éreztem, végre eljött, akire mindig is vártam. Aurája körbevett, az első pillanatban eggyé váltunk.

Szép, mi? Ismerős az érzés? Átélted már vagy sajnos soha, de mióta az eszed tudod, erre vársz? Nos, elárulom, nem regényből másoltam ki, saját kútfő. Menjek el ponyvaregény-írónak? Arra meg az a válaszom, hogy nem kenyerem bakfislányokat és tisztességes háziasszonyokat hülyíteni valamivel, ami nem igaz. Mert a fönti leírás álmaink hercegéről – fájdalom – csalóka. Persze nem állítom, hogy soha senki nem szokta átélni a fenti érzést, talán ezt szokták úgy címkézni, hogy „szerelem első látásra”. Még mielőtt sok nagyon csúnya dolgot mondanék erről a jelenségről, hadd vegyem rögtön védelmembe.

Tudományosan bizonyított tény, hogy egy ismeretlen emberről kb. egy másodperc alatt hozunk ítéletet, rokonszenves vagy nem, vonzó vagy nem. Ez egy ősidőkből ránk maradt túlélési stratégia, ugyanis nem mindig van időnk aprólékosan megismerni, aki szembe jön, lehet, hogy a megismerés egy másodperce után a taktika: spuri! És az életünket mentjük vele. (Pl. egy sötét sikátorban, éjjel, egyedül, stb.) Az sem véletlen, hogy milyen típusú személyek keltik fel az érdeklődésünket. Nagy általánosságban elmondható, hogy akiket lehetséges partnerként szimpatikusnak találunk, azok hasonlítanak az ellenkező nemű szülőnkre, lehetőleg eltérnek azonos nemű szülőnktől, de egy kicsit – felesben – saját magunkra hasonlítanak. Hogy miért jó ez nekünk? Mert az evolúciós pszichológia elmélete szerint így legnagyobb az esély egészséges utódok létrehozására. Tehát egyáltalán nem elítélendő az, ha valakiről már a kezdet kezdetén „érzünk” valamit. Itt a hangsúly a tudatosságon van: tudnunk kell, hogy ős-Éva vagy ős-Ádám hozza az ítéletet, az eszünkkel pedig adjunk hosszabb időt az illető megismerésére!

Akkor mi a helyzet azokkal a királyfinak látszó jöttmentekkel, akiknek minden nő a karjai közé omlik? Nos, bemutatom Halivudi Rudit :). Halivudi Rudi eszköztárának legfontosabb darabja a subidubi-duma, amit talán nem kell hosszan részleteznem. Ezek amolyan csajozós szövegek, mivel nyűgözzük le a nőket, mitől esnek hanyatt – lehetőleg egy kényelmes franciaágy előtt. De ha igaz a föntebb említett tudományos leírás a párválasztás nem túl bonyolult algoritmusáról, akkor hogy lehet, hogy Halivudi Rudinak minden helyzetben akad párja?! Hát úgy, hogy a fönti leírás azért túl egyszerű lenne, elvégre nem vagyunk evolúciós gépek, akik fejben öntudatlanul genetikai mikroelemzéseket végeznek minden szóbajöhető jelöltről, majd kidobják a végeredményt, és ennek nyomán a buliban odaléphetünk koktélospohárral a kezünkben a kedves ismeretlenhez: „Szia, képzeld, te leszel a párom most és mindörökké!” Ezzel szemben azért árnyalja a képet, hogy vannak vonzóbb és kevésbé vonzó külsejű egyedek is, és szinte hihetetlen, de a „jóképűségnek” is megvan a tudományos leírása. Erre most nem térek ki, lényeg, hogy Halivudi Rudi rendelkezik mindazokkal a tetszetős génekkel, amikkel mit sem sejtő prédái szívesen szaporodnának. Egy a bökkenő csupán: Rudi úgy van programozva, hogy szórja a virágport minél nagyobb mennyiségben, az utódok gondozásában azonban ha csak egy mód van rá, nem óhajtana részt venni, ő köszöni, elvan a további porozgatással. Persze, most mondhatjátok, hogy ki a fene akar rögtön szaporodni, hiszen föltalálták a fogamzásgátlást! Igen, válaszolom én, de sajnos erről a testünk, ami úgy van programozva, mint Ádám apánké illetve Éva anyánké, nem vesz tudomást. Az egész fránya nemiség testi aspektusa bizony a szaporodásra van kihegyezve, bár mi mindannyian az örömszerzésre és a szexszel folytatólagosan fönntartható hosszútávú párkapcsolatra koncentrálunk.

Szóval jön Halivudi Rudi, nyomja a subidubi dumát, és sokan szépen be is dőlnek neki. A nők egy részének ennyi elég is, többségük azonban még mindig tartós párkapcsolatra vágyik. A jó hír: Rudi kiváló Királyfi-alapanyag lehet, ha időben benő a feje lágya. Sokszor csak a megfelelő Királylányt keresi, de tartok tőle, hogy a kedvező alkalom nem a kedvező partner, hanem inkább a megállapodás felé mutató életesemények miatt jön el. Miután ő aztán igazán tudja, hogyan kell egy nőnek kedveskedni, remek Királyfi lesz belőle. Csak addig néhány önjelölt Királylányt elfogyaszt, főleg azok koppannak nagyot, akik egy határozott mozdulattal feltűrik az ingujjukat: „Na majd én rendbe teszem ezt a Rudit!” Rudi ezt kiváló szimatával széllel szemben egy kilométerről megérzi, és pánikszerűen menekül: „Majd hívlak!”

Hogy akkor mit tegyen a rendes, kétkezi Királylány, aki nem akar túl nagyot koppanni a minél jóképűbb és szédítőbb dumájú H. Rudiktól? Várja csak meg az igazi Királyfit! A gond mindössze ennyi: az igazi Királyfi álruhában érkezik. Az ő természetrajzáról legközelebb. És a bevezetőben olvasható ponyvaregénybe illő ömlengésről is lerántjuk a leplet.

A bennünk lakó Királylány

(Lányoknak szól, de fiúknak is ajánlott :))

Hat éves voltam, fülig szerelmes Kareszba, aki korban teljesen hozzám illő nagy fiú volt, hét éves. Az udvaron játszottunk, engem meg kellett menteni a gonoszoktól (pl. öcsém), Karesz cowboy volt, én királylány. Eddig korrekt minden :), mi legalábbis fenntartás nélkül elfogadtuk egymás szerepét. Én természetesen úgy is láttam magam, mint egy jobbféle Grimm-illusztráció: hosszú, hullámos haj, rajta aranykorona, karcsú derekamra feszülő selyemruha, alatta-fölötte a megfelelő domborulatokkal, szélesen elterülő, abroncsos szoknya. Karesz természetesen, mint jó cowboyhoz illik, mindig megmentett a gonosz rablóktól. A valóság ugyan ez volt: duci, rövid hajú kislány, akit inkább a szorgalmáért szeretnek, mint a szépségéért.
Teltek-múltak az évek, Kareszék elköltöztek, az udvarra mások jöttek játszani, időmet egyre inkább lekötötte a tanulás meg szabadidőmben a barátnőzés. A fejemben lakó királylány azonban kitartónak bizonyult. Ült kedves mosollyal az arcán és várt. Várta, hogy végre olyan legyek, mint ő, és várta természetesen a Királyfit. Én meg előbb-utóbb beláttam, hogy teljesen olyan, mint a Királylány, soha nem leszek. A vágy azonban, hogy minél inkább megközelítsem, piszok erősen élt bennem, és egyre jobban kikupálódtam, bár pl. igazán hosszú, hullámos hajam soha nem lett 🙂
Ismerős? Lehet, hogy Te inkább Barbie-hoz akartál hasonlítani, vagy Lara Croft-hoz, sőt: lehet, hogy Te igazi szép kislány voltál, egy valóságos Királylány. Még apukád is „Hercegnőm”-nek szólított. Gratulálok, szerencsés vagy! Mi többiek azért nem kell, hogy irigykedjünk, higgyétek el, kaptak a Hercegnők is abban a bizonyos puttonyban rosszat is, amit viszont ők sínylenek meg keményen. Nem hiszitek? Csak kérdezzétek meg egyszer őket. Akkor hát, aki eddig mélyen eltitkolta a magában élő királylányt, most megnyugodhat: itt vagyunk mi, a többiek, szintén Királylányok :). A bennünk élő Királylány a fejlődésünk fontos, szükséges része, egy lépcsőfok a nővé válás útján. Hiszen ki nem szeretné nőként érezni, hogy óvják, vigyáznak rá, lesik minden gondolatát és lelkileg támogatják? Lássuk be: ez ritkán jár ki egy mosónőnek vagy egy libapásztorlánynak, netán egy boszorkánynak :). Természetesen akinek mindez alanyi jogon jár, az a Királylány. (Nem is beszélve a habos-babos rucikról, selyemcipellőkről és drágakövektől szikrázó ékszerekről, melyek tökéletes idomainkat hivatottak kiemelni.)
Nos, mint mondtam, lelkünk mélyén hisszük: ez nekünk alanyi jogon jár. Ezért úgy él sokunk fejében, hogy ha mi egyszer álmaink Királyfijával találkozunk, netán együtt élünk, akkor csakis Királynőhöz méltó módon. Nem főzünk, hanem étterembe járunk. Nem takarítunk, nem azért tanultunk 15-21 évig, jöjjön hetente kétszer a bejárónő. Nem mossuk a párunk büdös zokniját, valaki elfelejtette volna, hogy nem a mosónőt, hanem a Királylányt alakítjuk?! Csak aztán egyszer (manapság inkább többször) valóban eljön a Királyfi. (Nem pont olyan, mint álmainkban képzeltük, de ez is megfelel.) És amint elkezdjük a fejünkben élő színes, szélesvásznú Grimm-meseszerű életet adaptálni, szembesülnünk kell a tényekkel: a valóság kicsit más, mint azt mi valaha elképzeltük. A Királylányok egy része ezt tudomásul veszi és a felmerülő kérdésekre (ki főz, ki mos, ki takarít) a Királyfival együtt választ keres. A probléma ott adódik, ahol a Királylány nem engedi a hús-vér nőt, és erőszakosan úgy befészkeli magát a fejébe, hogy csillogó-villogó aranykoronája kitakarja a valóságos képet. Vagyis az ebéd, takarítás, mosás, stb. kérdése „oldódjon meg magától”, mert hiszen ő a Királylány, neki a házimunkamentes, ám szórakoztató élet kijár, a Királyfi lehetőleg legyen tőle elájulva és természetesen hordozza a tenyerén. És én még most is azt állítom, hogy ez természetes! Persze, hogy minden nő imádja, ha a párja lesi minden gondolatát, gondoskodik róla és lelki társként lehet rá számítani. Én mindössze annyit mondok, hogy ez akkor tartható, ha az egymás igényeinek figyelembe vétele kölcsönös, vonatkozzon ez szakmai fejlődésre, uram bocsá’ a szexre vagy éppen a házimunkára.
Aki most a fejét csóválja, hogy hiszen ő az, aki kiteszi a lelkét, az nyugodjon meg, a leírás nem őrá vonatkozik, ez elsősorban a mai 20-as-30-as korosztálynak szól. A fönti leírás tipikus, ezek a Királylányok létező személyek. Sorra hajtják el a Királyfikat, vagy éppen elkerekedő szemmel bámulnak, mikor a Királyfi elégeli meg önző létszemléletüket és elküldi őket. Számukra jó hírem van: a Királyfi létezik, el is jön, csak meg kell látnunk az ő fején is az aranykoronát. Mert nagyot téved, aki arra vár, hogy a hajnal pírjában derengő láthatáron egyszer csak felbukkan a Herceg, alatta full extrás fehér ló ABS-sel, négy láb meghajtással, kipörgésgátlóval (piros Ferrari, hófehér Jaguar, stb.). Az igazi Királyfi álruhában jön, elsőre nehéz felismerni, talán ebben rejlik igazi értéke. De róla majd legközelebb :).

Mint a galambok!

galamb„Mi igazán úgy élünk, mint a galambok!”

Nálunk soha nincs vita, mi mindent egyformán gondolunk és csinálunk!

Aha, tök jó! – mondom én erre, mert milyen alapon is vitatkozhatnék két boldog emberrel. Titkon viszont nézem a sugárzó párocskát, és ha régebb óta ismerem őket, akkor tudom, ha nem, akkor csupán sejtem, mit is takar a fenti kijelentés.

Nézzük csak meg Kálmán bácsi és Teri néni esetét, akik 50 éve élnek úgy, mint a galambok. Végig Kálmán bácsi mesél, Teri néni időnként egyetértően bólint egyet. Kálmán bácsi pedig bátorítóan megveregeti Teri néni kezefejét. Nos, én úgy látom, hogy a gerlepár azért tud ilyen harmóniában élni, pontosabban azért nincs soha semmi ütközés, mert Teri néni réges-rég lemondott arról, hogy bármiféle igénye is legyen. Neki minden úgy jó, ahogy Kálmán akarja, mert Kálmán úgyis jobban tudja. Teri néni alárendelődő személyiség, és tiszta szerencse, hogy pont ez a határozott, de kedves és tisztelettudó Kálmán jött ezelőtt 50 évvel szembe a sétatéren, mert így még az ő számára sem nyilvánvaló, hogy teljes alárendeltségben él. Mondhatná persze a szomszéd Magdus, hogy hiszen mindent megbeszélnek, Kálmus soha nem is kér semmit a Teritől. Hát persze, villogtatom én ördögszarvnak is beillő csodalámpásomat, amivel a dolgok mélyére világítok, hiszen Kálmán bácsi már 50 évvel ezelőtt közölte Terivel, hogy az ő édesanyja minden vasárnap paprikás csirkét főzött nokedlivel és kovászos uborkával, és ismerve Terike személyiségét egy szemernyi kétségünk sem lehet afelől, hogy Teri 50 éve főz vasárnaponként paprikás csirkét nokedlivel és kovászos uborkával a Kálmusnak. (Ő ilyenkor inkább csak csipeget, hiszen ő maga sem tud róla, de 49 éve van herótja a vasárnapi paprikás csirkétől nokedlivel és kovászos uborkával.) „Jó lesz, Terikém, ha Széplakra megyünk az idén?” „Jó lesz, Kálmuskám.” – bólint beleegyezően Teri néni, bár 50 éve nyaralnak Széplakon és bár ő elmenne egyszer Füredre vagy Keszthelyre is, de hiszen olyan mindegy is tulajdonképpen, ha a Kálmánnal együtt lehet.

Egészen más tészta az újsütetű szerelmespárok esete, ahol mindketten a legjobb formájukat igyekszenek hozni, és hónapok vagy akár évek is eltelnek addig, míg egy kicsit lelazulva az egyikük, netán mindkettejük határozottabban állna ki az elképzeléseiért. („Miii? Nem szeretsz órákig a padon ücsörögni? De hiszen Görögországban mennyire élvezted tavaly nyáron!” „Már majd’ meghaltam az unalomtól, igazán tudhatnád, hogy jobban szeretek sétálni.”) Hogy mégis, mért nem tudja? Mert a párja soha nem mondta. Csak most, így, szemrehányóan, ami rögvest bűntudatot kell, hogy ébresszen „figyelmetlen” lovagjában, és sok esetben ébreszt is.

A legveszélyesebb azonban az a felállás, ahol a felek csak tűrnek, nem szólnak, a problémák a szőnyeg alá söpörve csak gyűlnek, gyűlnek, míg egy nap egyikük előáll ezzel: „Drágám, elköltözöm.” A másik meg csak hápoghat, hogy mi is történt, hogy is történt. Pedig a kapcsolat értelmes párbeszéddel megmenthető lett volna, így viszont a következőt is ugyanaz az alattomos veszély fenyegeti: élünk, mint a galambok, míg egy nap elhangzik a bejelentés: „Drágám, elköltözöm.”
A fentiekből talán már kitűnik, hogy konfliktusmentes kapcsolat nincs, csak konfliktuskerülő. Aki eddig homokba dugta a fejét, azt most sajnos ki kell ábrándítanom: ha most úgy éltek, mint a galambok, netán nincs semmi konfliktusotok, az csupán érzéki csalódás. Jó, ha idejében észbe kap, aki ilyen párkapcsolatban él, különben úgy jár, mint Szikora Robi, akinél „problémák nem voltak, csak megoldások”, aztán csodálkozik: „hogy történt, nem értem, vagy nem történt semmi sem”. (Szeretlek is meg nem is, 1985) Ideje felhagyni az illúzióval, hogy úgy össze tud illeni két ember, mint a szív alakú medál, amit szerelmük zálogaként kettétörtek és láncon viselnek. Két különböző ember eltérő múlttal, neveltetéssel, (arckarakterrel, szemszínnel, lábmérettel, ujjlenyomattal, oké, a frizurájuk lehet egyforma) miért is érezne, gondolkodna pontosan ugyanúgy? Így leírva már inkább az tűnik abszurdnak, ha valaha valaki az ellenkezőjét gondolta, nem?