Kategória: házasság

A bennünk lakó Királylány

(Lányoknak szól, de fiúknak is ajánlott :))

Hat éves voltam, fülig szerelmes Kareszba, aki korban teljesen hozzám illő nagy fiú volt, hét éves. Az udvaron játszottunk, engem meg kellett menteni a gonoszoktól (pl. öcsém), Karesz cowboy volt, én királylány. Eddig korrekt minden :), mi legalábbis fenntartás nélkül elfogadtuk egymás szerepét. Én természetesen úgy is láttam magam, mint egy jobbféle Grimm-illusztráció: hosszú, hullámos haj, rajta aranykorona, karcsú derekamra feszülő selyemruha, alatta-fölötte a megfelelő domborulatokkal, szélesen elterülő, abroncsos szoknya. Karesz természetesen, mint jó cowboyhoz illik, mindig megmentett a gonosz rablóktól. A valóság ugyan ez volt: duci, rövid hajú kislány, akit inkább a szorgalmáért szeretnek, mint a szépségéért.
Teltek-múltak az évek, Kareszék elköltöztek, az udvarra mások jöttek játszani, időmet egyre inkább lekötötte a tanulás meg szabadidőmben a barátnőzés. A fejemben lakó királylány azonban kitartónak bizonyult. Ült kedves mosollyal az arcán és várt. Várta, hogy végre olyan legyek, mint ő, és várta természetesen a Királyfit. Én meg előbb-utóbb beláttam, hogy teljesen olyan, mint a Királylány, soha nem leszek. A vágy azonban, hogy minél inkább megközelítsem, piszok erősen élt bennem, és egyre jobban kikupálódtam, bár pl. igazán hosszú, hullámos hajam soha nem lett 🙂
Ismerős? Lehet, hogy Te inkább Barbie-hoz akartál hasonlítani, vagy Lara Croft-hoz, sőt: lehet, hogy Te igazi szép kislány voltál, egy valóságos Királylány. Még apukád is „Hercegnőm”-nek szólított. Gratulálok, szerencsés vagy! Mi többiek azért nem kell, hogy irigykedjünk, higgyétek el, kaptak a Hercegnők is abban a bizonyos puttonyban rosszat is, amit viszont ők sínylenek meg keményen. Nem hiszitek? Csak kérdezzétek meg egyszer őket. Akkor hát, aki eddig mélyen eltitkolta a magában élő királylányt, most megnyugodhat: itt vagyunk mi, a többiek, szintén Királylányok :). A bennünk élő Királylány a fejlődésünk fontos, szükséges része, egy lépcsőfok a nővé válás útján. Hiszen ki nem szeretné nőként érezni, hogy óvják, vigyáznak rá, lesik minden gondolatát és lelkileg támogatják? Lássuk be: ez ritkán jár ki egy mosónőnek vagy egy libapásztorlánynak, netán egy boszorkánynak :). Természetesen akinek mindez alanyi jogon jár, az a Királylány. (Nem is beszélve a habos-babos rucikról, selyemcipellőkről és drágakövektől szikrázó ékszerekről, melyek tökéletes idomainkat hivatottak kiemelni.)
Nos, mint mondtam, lelkünk mélyén hisszük: ez nekünk alanyi jogon jár. Ezért úgy él sokunk fejében, hogy ha mi egyszer álmaink Királyfijával találkozunk, netán együtt élünk, akkor csakis Királynőhöz méltó módon. Nem főzünk, hanem étterembe járunk. Nem takarítunk, nem azért tanultunk 15-21 évig, jöjjön hetente kétszer a bejárónő. Nem mossuk a párunk büdös zokniját, valaki elfelejtette volna, hogy nem a mosónőt, hanem a Királylányt alakítjuk?! Csak aztán egyszer (manapság inkább többször) valóban eljön a Királyfi. (Nem pont olyan, mint álmainkban képzeltük, de ez is megfelel.) És amint elkezdjük a fejünkben élő színes, szélesvásznú Grimm-meseszerű életet adaptálni, szembesülnünk kell a tényekkel: a valóság kicsit más, mint azt mi valaha elképzeltük. A Királylányok egy része ezt tudomásul veszi és a felmerülő kérdésekre (ki főz, ki mos, ki takarít) a Királyfival együtt választ keres. A probléma ott adódik, ahol a Királylány nem engedi a hús-vér nőt, és erőszakosan úgy befészkeli magát a fejébe, hogy csillogó-villogó aranykoronája kitakarja a valóságos képet. Vagyis az ebéd, takarítás, mosás, stb. kérdése „oldódjon meg magától”, mert hiszen ő a Királylány, neki a házimunkamentes, ám szórakoztató élet kijár, a Királyfi lehetőleg legyen tőle elájulva és természetesen hordozza a tenyerén. És én még most is azt állítom, hogy ez természetes! Persze, hogy minden nő imádja, ha a párja lesi minden gondolatát, gondoskodik róla és lelki társként lehet rá számítani. Én mindössze annyit mondok, hogy ez akkor tartható, ha az egymás igényeinek figyelembe vétele kölcsönös, vonatkozzon ez szakmai fejlődésre, uram bocsá’ a szexre vagy éppen a házimunkára.
Aki most a fejét csóválja, hogy hiszen ő az, aki kiteszi a lelkét, az nyugodjon meg, a leírás nem őrá vonatkozik, ez elsősorban a mai 20-as-30-as korosztálynak szól. A fönti leírás tipikus, ezek a Királylányok létező személyek. Sorra hajtják el a Királyfikat, vagy éppen elkerekedő szemmel bámulnak, mikor a Királyfi elégeli meg önző létszemléletüket és elküldi őket. Számukra jó hírem van: a Királyfi létezik, el is jön, csak meg kell látnunk az ő fején is az aranykoronát. Mert nagyot téved, aki arra vár, hogy a hajnal pírjában derengő láthatáron egyszer csak felbukkan a Herceg, alatta full extrás fehér ló ABS-sel, négy láb meghajtással, kipörgésgátlóval (piros Ferrari, hófehér Jaguar, stb.). Az igazi Királyfi álruhában jön, elsőre nehéz felismerni, talán ebben rejlik igazi értéke. De róla majd legközelebb :).

Mint a galambok!

galamb„Mi igazán úgy élünk, mint a galambok!”

Nálunk soha nincs vita, mi mindent egyformán gondolunk és csinálunk!

Aha, tök jó! – mondom én erre, mert milyen alapon is vitatkozhatnék két boldog emberrel. Titkon viszont nézem a sugárzó párocskát, és ha régebb óta ismerem őket, akkor tudom, ha nem, akkor csupán sejtem, mit is takar a fenti kijelentés.

Nézzük csak meg Kálmán bácsi és Teri néni esetét, akik 50 éve élnek úgy, mint a galambok. Végig Kálmán bácsi mesél, Teri néni időnként egyetértően bólint egyet. Kálmán bácsi pedig bátorítóan megveregeti Teri néni kezefejét. Nos, én úgy látom, hogy a gerlepár azért tud ilyen harmóniában élni, pontosabban azért nincs soha semmi ütközés, mert Teri néni réges-rég lemondott arról, hogy bármiféle igénye is legyen. Neki minden úgy jó, ahogy Kálmán akarja, mert Kálmán úgyis jobban tudja. Teri néni alárendelődő személyiség, és tiszta szerencse, hogy pont ez a határozott, de kedves és tisztelettudó Kálmán jött ezelőtt 50 évvel szembe a sétatéren, mert így még az ő számára sem nyilvánvaló, hogy teljes alárendeltségben él. Mondhatná persze a szomszéd Magdus, hogy hiszen mindent megbeszélnek, Kálmus soha nem is kér semmit a Teritől. Hát persze, villogtatom én ördögszarvnak is beillő csodalámpásomat, amivel a dolgok mélyére világítok, hiszen Kálmán bácsi már 50 évvel ezelőtt közölte Terivel, hogy az ő édesanyja minden vasárnap paprikás csirkét főzött nokedlivel és kovászos uborkával, és ismerve Terike személyiségét egy szemernyi kétségünk sem lehet afelől, hogy Teri 50 éve főz vasárnaponként paprikás csirkét nokedlivel és kovászos uborkával a Kálmusnak. (Ő ilyenkor inkább csak csipeget, hiszen ő maga sem tud róla, de 49 éve van herótja a vasárnapi paprikás csirkétől nokedlivel és kovászos uborkával.) „Jó lesz, Terikém, ha Széplakra megyünk az idén?” „Jó lesz, Kálmuskám.” – bólint beleegyezően Teri néni, bár 50 éve nyaralnak Széplakon és bár ő elmenne egyszer Füredre vagy Keszthelyre is, de hiszen olyan mindegy is tulajdonképpen, ha a Kálmánnal együtt lehet.

Egészen más tészta az újsütetű szerelmespárok esete, ahol mindketten a legjobb formájukat igyekszenek hozni, és hónapok vagy akár évek is eltelnek addig, míg egy kicsit lelazulva az egyikük, netán mindkettejük határozottabban állna ki az elképzeléseiért. („Miii? Nem szeretsz órákig a padon ücsörögni? De hiszen Görögországban mennyire élvezted tavaly nyáron!” „Már majd’ meghaltam az unalomtól, igazán tudhatnád, hogy jobban szeretek sétálni.”) Hogy mégis, mért nem tudja? Mert a párja soha nem mondta. Csak most, így, szemrehányóan, ami rögvest bűntudatot kell, hogy ébresszen „figyelmetlen” lovagjában, és sok esetben ébreszt is.

A legveszélyesebb azonban az a felállás, ahol a felek csak tűrnek, nem szólnak, a problémák a szőnyeg alá söpörve csak gyűlnek, gyűlnek, míg egy nap egyikük előáll ezzel: „Drágám, elköltözöm.” A másik meg csak hápoghat, hogy mi is történt, hogy is történt. Pedig a kapcsolat értelmes párbeszéddel megmenthető lett volna, így viszont a következőt is ugyanaz az alattomos veszély fenyegeti: élünk, mint a galambok, míg egy nap elhangzik a bejelentés: „Drágám, elköltözöm.”
A fentiekből talán már kitűnik, hogy konfliktusmentes kapcsolat nincs, csak konfliktuskerülő. Aki eddig homokba dugta a fejét, azt most sajnos ki kell ábrándítanom: ha most úgy éltek, mint a galambok, netán nincs semmi konfliktusotok, az csupán érzéki csalódás. Jó, ha idejében észbe kap, aki ilyen párkapcsolatban él, különben úgy jár, mint Szikora Robi, akinél „problémák nem voltak, csak megoldások”, aztán csodálkozik: „hogy történt, nem értem, vagy nem történt semmi sem”. (Szeretlek is meg nem is, 1985) Ideje felhagyni az illúzióval, hogy úgy össze tud illeni két ember, mint a szív alakú medál, amit szerelmük zálogaként kettétörtek és láncon viselnek. Két különböző ember eltérő múlttal, neveltetéssel, (arckarakterrel, szemszínnel, lábmérettel, ujjlenyomattal, oké, a frizurájuk lehet egyforma) miért is érezne, gondolkodna pontosan ugyanúgy? Így leírva már inkább az tűnik abszurdnak, ha valaha valaki az ellenkezőjét gondolta, nem?

Hufnágel Pistiné

Előző bejegyzésemben fölidéztük Mézgáné, született Rezovics Paula kesergését, hogy „Mért nem a Hufnágel Pistihez mentem feleségül!”. Majd áttekintve Pisti egyik lehetséges verzióját beláttuk, hogy nagyon bölcsen cselekedtünk, mikor lemondtunk a Pistiről és megvártuk, míg betoppan életünkbe Géza. Ha belegondolunk, teljesen indokolt, hogy kezdeti keserűségünk helyét átveszi a megnyugvás, hiszen ez a bizonyos H. Pisti 1.1 bár tökéletes ellentéte Gézának, tehát törekvő, két lábban a földön áll, anyagi biztonságot tud nyújtani, illetve jóképű, kedves, mély érzésű (kinek milyenje volt, ugyebár J), azért megvannak a gyenge pontjai. A nagyon is gyenge pontjai. Mert ugyebár kiderül, hogy nemhogy törekvő, de egyenesen törtető, hogy nemhogy ért a pénzügyekhez, de egyenesen kapzsi, hogy hiszen jóképű, de a közértes lánytól elkezdve a bébiszitterig mindenkivel kikezd, stb.
Igenám, de mint tudjuk, Pisti, miután (egyébként meglepően rövid idő alatt) kiheverte a velünk kapcsolatos szerelmi bánatát, azonnal meg is nősült. (Ki nem ismerne ilyen történetet legalább kettőt, az tegye föl a kezét!) Ki az a megveszekedett szerencsétlen, aki nemhogy hozzámegy a Pistihez, de nem válik el tőle egy éven belül? Hát kedves Paulák, nagyon sokan. Lássuk tehát azt a típust, aki a H.Pisti 1.1-nek nevezett változat mellett évek óta kitart.
Tehát antihősünk az a Pisti legyen most, aki az egyik legelterjedtebb típus, a nyomulós-agresszív vonal képviselőjeként sokunk közeli ismerőse. Nagyhangú, mindig mindent jobban tud, kijelentései megfellebbezhetetlenek. Mindenhez ért a járólapoktól elkezdve az autókon keresztül a kutyakiképzésig, ha netán téved, eszébe sem jut bocsánatot kérni. Ha más hibázik, százszor szembesíti a hibájával, más különben sem érthet hozzá (a mobiltelefonokhoz, a valutaárfolyamokhoz, a gyerekneveléshez) úgy, mint ő. A gondolat, hogy párja véleményét egyes kérdésekben kikérje, meg sem fordul a fejében, egyedül dönt családi nyaralásról, komolyabb vásárlásról, pénzügyekről. Hogy önző lenne, meggyőződéssel elutasítja, micsináljon, ha egyszer ő tudja a legjobban, hogy a gyerekeket két hétre a nagyszülőkhöz kell vinni, hogy nem futja új cuccokra/a hullámzó régi helyett az ágyba új matracra/joghurtra (!), mert még nem elég zsíros a bankszámla. Azt hiszem, ez a Pisti tényleg, őszintén szereti a hozzá legközelebb állókat, egyszerűen csak nem tudnak egymással szót érteni. Természetesen ez csak egyetlen a sokféle típusból, én most önkényesen választottam őt és párját, a hozzá illő Pistinét, illetve Pistinéket. mert persze ez a fajta Pisti is többféle nőt vonzhat.
De akkor mi van azzal a nővel, aki hozzáment és évek óta tűri Pisti lehetetlen életfelfogását?
Lássuk akkor antihősnőnket, Pistinét:

Pistiné 1.: Csendes, visszahúzódó, titkon, tán önmagának sem bevallottan szenved Pisti zsarnokoskodó természetétől, de örül, hogy egy ilyen „határozott egyéniség” kezébe tette le az életét. Magyarán könnyebb tűrnie a nehézségeket, cserébe a wellnesshétvégékért meg esetleg alkalmi „komoly” ajándékokért, mint kezébe venni a sorsát. Ő a Kényelemszerető-Meghunyászkodó Pistiné.

Pistiné 2.: Időnként lázad Pisti elnyomása ellen, de hiába szenved bevallottan, a kapcsolatból kilépni nem tud. Ő külső körülményekkel magyarázza („Egyedül nem tudnám eltartani a gyerekeket…”), de valójában ő is a kényelmes típushoz tartozik, mert a változtatás túl nagy erőfeszítésébe kerülne. Ő tehát Kényelemszerető-Lázadó Pistiné.

Pistiné 3.: Na ő már patológiás eset. A lázadás furcsa formáját választja, nyíltan is ellenáll ugyan, de hosszútávon nem tudja, hogy mit is akar valójában: zavarja is a Pisti erősen irányító viselkedése, mégis kényelmes ez neki. Mérleget vonni a kettőből képtelen, a belső konfliktus lassan felőrli, csak úgy tud a helyzetből kilépni, hogy időnként szó szerint megbolondul. Ha Pisti figyel rá, akkor pszichiátriára is kerül. (Ahonnan egy idő után távozik, vissza a megbetegítő helyzetbe, és az ördögi kör tovább folytatódik.) Ő Bolond Pistiné.

Látjuk tehát, hogy Hufnágel Pisti feleségeinek közös vonása, hogy nem hajlandóak kilépni a komfortzónájukból. A kényelembe, bármilyen fájdalmas is néha a mindennapi élet, belemerevedtek, igen nagy lökésre lenne ahhoz szükségük, hogy változtassanak vagy elváljanak. Mindannyiuk Pistivel való kapcsolatában van valami komoly úgynevezett „rejtett nyereség”, ami miatt még mindig megéri nekik Pistivel lenni. Ez többnyire – effajta Pisti esetén – a kényelem. Ahhoz Pistinek már nagyon el kell szállnia, hogy a válást, amit évek óta forgatnak a fejükben, valóban kezdeményezzék. A Pistivel való boldogulásnak nem nevezhető konfliktusmegoldásnak tehát ez a rövidebb, bár radikális módja.

A jó hír, hogy Hufnágel Pisti is, mint minden más halandó, változékony. Pontosabban: rávehető a változásra, hajlandó a változásra, ha úgy érzi, hogy a személyisége nem sérül, tehát megéri neki a változtatás. Hufnágel Pisti alapvetően szereti a közvetlen környezetében élőket, és ha azt látja, hogy a családi boldogság (ami eddig esetleg csak az ő ködös elképzeléseiben létezett) veszélyben forog, képes megtanulni azokat az alapvető dolgokat, amire a Pistinék annyira vágynának.

A „Hufnágel Pisti”-jelenség

„Mért nem a Hufnágel Pistihez mentem feleségül?”

Talán ismerős Mézga Gézáné, született Rezovics Paula kétségbeesése, amint égnek fordított tekintettel kiszakad belőle ez a költői kérdés.

Hát Te? Te emlékszel még a Te Hufnágel Pistidre? Tudod, az a srác, aki a jelenlegi párodnál ha nem is vonzóbb, de mindenesetre sokkal életrevalóbb volt. Hufnágel Pistiről a kérdőn kívül még többnyire felkiáltó mondatok születnek, melyek jellemzően mindig a „Bezzeg…” szóval kezdődnek:

  • „Bezzeg a Hufnágel Pisti már házat épített!”
  • „Bezzeg a Hufnágel Pisti minden hónapban wellnessezni viszi a Pistinét!”
  • „Bezzeg a Hufnágel Pisti nem olyan tutyimutyi, mint te!”
  • „Bezzeg a Hufnágel Pisti biztos jól megmondja a főnökének, ha nem tetszik neki valami!”
  • „Bezzeg a Hufnágel Pisti nem fél leordítani a gázszerelőt/házmestert/pökhendi kereskedőt/akárkit!”
  • „Bezzeg a Hufnágel Pisti már gazdasági menedzser!”

És így tovább, a felsorolás a végtelenségig folytatható. Talán már Neked is eszedbe jutottak hasonló mondatok a pároddal kapcsolatban.

De tényleg. Akkor mért nem a Hufnágel Pistihez mentél feleségül?

Hát pont a fenti jellemrajza miatt. Most őszintén: együtt tudnál élni egy olyan emberrel, aki az élő fába is beleköt, mert ő egy „határozott egyéniség”? A mi Hufnágel Pistink az önérvényesítésben elég magas pontszámot érne el, csak éppen közben harcban áll az egész világgal. A fönti H. Pisti szemmel láthatóan komoly anyagi sikereket ér el, de milyen áron? Valószínűleg a nyíltan vagy rejtetten agresszív vagy csak éppen nyomulós természete miatt. Persze van egy joviális, közvetlen arca, csakhogy ezt ő a felszínes kapcsolatai számára tartogatja. (Ha most emlékezetedből a Te Pistidről a rózsaszín ködön átdereng némi kellemetlen konkrétum, az nem a véletlen műve!) Ne felejtsd el: Pistit is, mint bárki mást, csomagban kapjuk, és az árucsatolás kellemetlen mellékhatása itt is működik. Tehát amikor választhattál, hogy a kötelező havonkénti wellnesst kéred, mert a Pistivel ez jár, akkor a csomagban az is benne lett volna, hogy cserébe viszont nincs egy közös beszédtémátok/ durván beszél veled/egyáltalán nem beszél veled/egyszerűen meg sem hallgat/önkényesen dönt kettőtök vagy a család életéről. Emlékszel? Talán túl nagy lett volna az ár. Mégiscsak jobb akkor már Mézga Géza, aki ugyan erősen kopaszodik, nem is egy tipikus Robert Redford a ’70-es évekből, az életben talán nem ért el annyit, mint a Pisti, viszont legalább igyekszik, hogy megértsen Téged, időnként igazán a kedvedben jár, még talán beszélgetni is lehet vele. Vagyis valószínűleg pontosan mérlegelted, mit „nyersz” és mit „veszítesz”, ha nem Pistit választod. Nem is kellett sokat várnod, és besétált az életedbe Géza, aki kicsit talán nehézkes/egykedvű/épp ellenkezőleg: indulatos/stb., mindenesetre a fontos kérdésekben egy követ fújtok. Vagy mégsem? És közvetlenül Pisti után is így érezted? Ideje lenne elővenni az akkori hangulatodat, akkor jobban megértenéd, hogy mért pont Géza oldalán kötöttél ki.
Ha még mindig maradtak kételyeid, csak idézzük fel, mi is lett a rajzfilmbeli Hufnágel Pistivel: igazi szélhámos lett, csúnyán átverte nemcsak Paulát, hanem az egész Mézga-családot. Még csak nem is a szerelme elvesztése vezérelte bosszú, hanem a piszkos anyagiak irányították. Most akkor őszintén: kinek kell egy ilyen alak?

És van, akinek kell. De erről majd legközelebb.