Megbocsátani nehéz!

Miért olyan nehéz megbocsátani?

Miért olyan nehéz megbocsátani?

Vita szív és agy között

Az emberi együttélés alapköve a megbocsátani tudás. Ezt tükrözi a legtöbb vallás is tanításaiban, hiszen korán felismertük: valakinek meg kell szakítania az örökös harag-, harc- és bosszúspirált. Fontos tehát a megbocsátás szükségességének belátása, mégis: sokszor megéljük, mennyire nehéz valóban, tiszta szívből megbocsátani.

De miért?

  1. Sokszor nehéz elengedni a haragunkat. Ha elveszítjük a kontrollt valami felett, ha nincs befolyásunk egy bennünket érintő kérdésre, csillapíthatatlan haragot élhetünk át. Amíg ez a harag nem csillapodik, lehetetlen a megbocsátás. Ha úgy érezzük, igazságtalanság ért bennünket, a tehetetlenség érzése szétfeszít, képtelenség elvárni magunktól ilyen állapotban a megbocsátást. De hiba azt hinni, hogy a dédelgetett harag „kiforrja magát”. Minél többet forgatjuk magunkban, minél inkább belelovaljuk magunkat, annál jobban elmérgesedik, az eredeti sérelem az ezerszeresére fúvódik föl, haragunk tárgya ördögi minőséget ölt. Érdemes épp az ellenkező oldalról megközelíteni: „enyhítő körülményeket” keresni, folyamatosan törekedni a megbékélésre.
  2. Ki akarjuk elégíteni az igazságérzetünket. Még ha úgy érezzük is, hogy nem érdemli meg az illető a megbocsátást, azt akarjuk, hogy érezze: velünk nem lehet bármit megtenni. Ez így rendjén is van egy darabig, fontos a határok kijelölése. De amikor a másik megbánást mutat, nem volna szabad a közeledés útjába állni. Másik gyakori hiba, ha a környezetünk ítéletétől tartva, „társadalmi normához” igazodva mutatunk nem-megbocsátást. Ilyenkor mi történik? Szomszéd Marika néni elégedett, közértes Piri megértően bólogat, csak a mi szívünkben maradt fájdalom és kétségbeesés. Nos, kinek is jó ez?
  3. Ennek minősített verziója, hogy az igazságszolgáltatás eszközeként szeretnénk föllépni: aki megbántott minket, ne ússza már meg büntetés nélkül! Különösképp, ha semmi más büntetés nem jár a tettéért, hajlamosak vagyunk ilyen módon revansot venni.
  4. Aztán jön a „szemet szemért”-féle ősi alapelv. Ha semmi más módon nem tudjuk megszüntetni vagy legalább csökkenteni a haragunkat, a dolog „kölcsönkenyér visszajár”-módon való intézése zsigeri elégedettséget hozhat. Hiszen a haragot mindenképpen kielégítő módon le kell zárni. A neheztelés bizonyos értelemben elégedettséget hoz.
  5. Nem kért bocsánatot. A bocsánatkérés erejét nem lehet túlbecsülni. Ha valaki elismeri, hogy hibázott, azzal rögtön csökkenti a megbántott fél negatív érzéseit.
  6. Ha valaki megbánt bennünket, gyakran képtelenek vagyunk azt hinni, hogy bármilyen jó tulajdonsága lehet az illetőnek. Érzelmi érintettségünk miatt egyoldalúvá válhat a másik megítélése, egyszerűen átkerül egy „minket bántók” feliratú dobozba. Ilyen módon feltételezni sem tudjuk, hogy lehetnek pozitív tulajdonságai, emberi értékei, teljesen feketének láthatjuk. De valójában mindannyian tudjuk: nincs egyértelműen „rossz” ember, csak a lelkünknek ilyenkor könnyebb őt egyoldalúan látni, mert az érzéseink összezavarodhatnak, ha több, ellentmondó tulajdonság mentén kell valakit megítélni. Ha ezt felismertük, a következő lépés, hogy érett személyiség módjára elismerjük a másik jó oldalát.

Mégis, ha ennyi előnye van a nem-megbocsátásnak, miért hasznos nekünk mégis megbocsátani? Olvasd el a folytatásban!

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.