Anyuci pici fia

Leválás az anyáról

Leválás az anyáról

Miért nem képes leválni az anyjáról?

A minap kaptam egy ezzel kapcsolatos levelet, idézem: „Van még egy ok, ami nagyon megnehezíti a kapcsolatot. Sok nő panaszkodik erről. A gond az, ha a férfi nagyon anyás, és nem tud(ott) normálisan leválni róla. Mindig anyuka az első, a szívén viseli és mindennél fontosabb az ő dolga, az ő problémájának a megoldása. A saját dolgait is hátrébb teszi, csak hogy az anyjáé mindenáron teljesüljön. Hosszú távon ezzel is nehéz együtt élni. Te mit gondolsz erről? Ezt hogy kell jól kezelni?”

Leválás

Hadd kezdjem a másik végén. Két fiam van, és eltökélt szándékom a kezdetek óta, hogy érett, megbízható, felelősségteljes férfiakat neveljek, ne pedig élhetetlen, nagyra nőtt, önálló életvezetésre képtelen óvodásokat, amilyenből elég sok ivarérett példány rohangál a világban. Hogy fog sikerülni? Nem tudom. De reménykedem 🙂 A nevelés önmagát megszüntető folyamat, tehát minél jobban csinálod, annál inkább megszűnik magától az idők folyamán. Ezt azonban hosszú időszak előzi meg. Mondják, a fiús anyák korábban halnak. Ezt nem tudom, még élek :), de sok ősz hajszálam lett, mióta anya lettem. Ezt azonban egy csöppet se bánom, mert bár két öcsém van, egy új világ tárult fel előttem, mikor fiam született. Állítom, ez alatt a több mint 13 év alatt általuk többet tanultam, mint addig életemben összesen. És hogy miért ezzel kezdtem? Mert szerintem a leválás az anyánál kezdődik.

A „csodálatos édesanya”

Él manapság a világban egy idealizált, romantikus anyakép: ez az anya önfeláldozó, fáradhatatlan, mindig mosolyog, ez ömlik a fészbúkból is kifele rózsaszínebbnél rózsaszínebb képeken, kacskaringós betűtípussal. Amikor az ember leküzdi ezzel kapcsolatos hányingerét, akkor jön a torokfertőtlenítő tabletta reklámja, hogy „Anya, nehogymá’ beteg merészelj lenni, mert akkor megáll az élet, szalad a lakás, gyógyulj meg azonnal, hogy újra helyet foglalhass gályarabok között, és végre megfogd azt a qrva evezőt!” Anya szopogat, újra mosolyog és rendet vág a sorok közt a kuplerájjá változott lakásban. Na, amíg ez a reklám eredményeket hoz a hirdetőjének, és nem utálják ki a feministák a képernyőről, addig hiába is várjuk a férfiak leválását az anyjukról.

Kicsit merész a csatolás, belátom én. Arra mindenesetre remélem, rávilágítottam, hogy az anyák csupa jó szándékból nagyon el tudják rontani a gyereküket, legyen az fiú vagy lány.

Miért állnak bele a nők ebbe a szerepbe?

  1. Társadalmi elvárás. A 19. században megszületett az Édesanya grandiózus alakja, azóta nem raktuk helyre, mi is lenne pontosan egy „elég jó anya” dolga.
  2. Kisebbrendűségi érzés: ha semmiben nem tudott kiteljesedni, úgy érezheti, a gyermeke(i) élete fő műve. Nehéz belátni, hogy nem vagyunk gyerekeink életében mindenhatóak, és van, amire nincs befolyásunk. Fontosabb lenne viszont felismerni, mi az amire van, ennek szellemében eljárni.
  3. Félénkség: fél a férjétől, fiától(!), hogy veszekedni, kiabálni fog vele, ha valamit nem tesz meg neki.
  4. Lustaság: egyszerűbb megcsinálni helyette, mint kivárni, hogy ő csinálja meg.
  5. Rosszul értelmezett perfekcionizmus: az ő gyereke csak tökéletes lehet. Csak tökéletesek lehetnek a rajzai, a dolgozatai, a füzetei, ezért mindent megcsinál helyette. (Mégis mit vár? Mi lesz ebből a gyerekből, ha már az egyetemi szakdolgozatát is megírta helyette? Beáll helyette dolgozni?!)

A függetlenedés két oldala

A leválás normális esetben két oldalról indul el: a gyerek sem igényli az állandó szülői kontrollt és a szülő is fokozatosan elengedi a gyerekét. Ez egy lassú folyamat és egészséges esetben mindkét fél részéről önként megy végbe. Persze, amikor egy gyerek elkezdi a szárnyait bontogatni, az kényszerítő erővel van a szülőre, és ha nem engedi önállósodni a gyerekét, akkor születhetnek olyan drasztikus megoldások, hogy Amerikában köt ki.

A másik véglet, amikor olyan „jól” sikerül a kötődés, hogy adott esetben anya és fia elválaszthatatlanok lesznek. Pedig amikor egy életre párt választunk magunknak, akkor világosan tudatában kell lennünk, hogy ő lett az éltünkben a legfontosabb személy. Számomra ezt fejezi ki gyönyörűen az esküvői torta is: a sok emelet tetején, mint a világ tetején ott áll egymás mellett (egyenrangú félként!) a férj és a feleség. Ha a férfi ennek nincs tudatában, akkor baj van. Tudomására kell hozni, hogy mit szeretnénk. Az anyósprobléma rengeteg nő életét keseríti meg, különösképpen, ha együtt kell élni vele, mármint a Mamával. Tönkre tud menni ebben a legszebb kapcsolat is, ezért mielőbb meg kell oldani. Ha az a tipikus helyzet áll elő, hogy a fiát ajnározza, a menye meg nem lehet soha elég jó, akkor a szükséges minimumra kell csökkenteni a vele való együttlétet.

Ha a fiú csügg úgy az anyján, ahogy a fenti levélíró említi, akkor ezzel feszültséget gerjeszt, ami szintén nem tesz jót a párkapcsolatnak. Egy éretlen személyiség attól nem fog beérni, hogy figyelmeztetjük rá, viszont kérni tőle lehet. Tehát egy beszélgetés keretében elmondani neki, mennyire zavaró, hogy mi vagyunk egy pár, de mindig az anyja a legfontosabb. Megkérni, hogy helyezze előtérbe a kettőnk, illetve a családunk dolgát, elmondani, milyen érzés nekünk, hogy az anyjához képest az ő életében háttérbe szorulunk. A dolgot tovább nehezíti, hogy az ilyen anyukák általában társadalmilag elszigeteltek, nem nagyon van szociális kapcsolatuk, és tényleg rászorulnak a környezetük segítségére. Ha világosan elkülönítjük egymástól a szükséges és a túlzott jelenlétet Anyuka életében, akkor még így is megköthető valamiféle ésszerű kompromisszum. Ehhez viszont szükséges, hogy a fia – a párunk – partner legyen benne. És ez lehet, hogy nem lesz egyszerű, mint mondtam: a leválás hosszú folyamat. Kitartást, türelmet kívánok annak, aki ezzel a problémával küzd. És amit még szoktam: a határok világos meghúzását.

A kéréseink hatékony közléséről, a határok betartatásáról olvass tovább itt: A harmonikus párkapcsolat

Share and Enjoy !

0Shares
0 0