„Isssstenem, de szép is vagyok!” avagy önző, bizalmatlan és alkalmazkodásra képtelen személyiség

„Isssstenem, de szép is vagyok! Szép lapos a fejem. Két gurrrgula a szemem. S a szááááám – majdhogy körül nem éri a fejemet. Karmos lábaimmal ugrok, mint a bolha. Brekk. Szép hangomért – brekekekekekekeke!  – irigyel a fülemüle.” A kis zöld béka monológja felejthetetlen marad számomra, mert mikor először hallottam, lenyűgözött humora: valakinek hogy lehet ekkora önbizalma, hogy minden, más által szégyellnivalónak tartott tulajdonságára büszke legyen. De szememben azóta a kis zöld béka határtalan önbizalma a nárcisztikus személyiség szimbólumává vált: magát előtérbe helyezi, minden, amit tesz, nagyszerű. Tervei grandiózusak, sérelmei jogosak, igazsága megkérdőjelezhetetlen. Lénye mindazonáltal vonzó, hiszen rajongásig tud lelkesedni egy új husiért, akit épp meg akar szerezni magának. Mert ne legyen kétségünk: valódi kapcsolatra képtelen, ő nem társat, hanem tulajdont akar.

De hát honnan is ez a remek ember, hogy tudott a Földgolyó egy ilyen nagyságot növeszteni magán?

cat-lionA nárcizmus a pszichoszociális fejlődés egyik jelentős stádiumában minden egészséges gyereknél megjelenik. Két-három éves kor körül az addig az anyával szimbiózisban, vele magát egységben érzékelő kicsi megtanulja megtapasztalni, hogy ő egy különálló lény, akinek önálló léte, teste, érzelmei, akarata, stb. van. Ennek megnyilvánulása pl. a hisztikorszak, amikor ezt a bizonyos önálló akaratot próbálgatja. Másik fontos oldala az elismerés iránti vágy: ő milyen szép, milyen ügyes, milyen erős, milyen okos. Ha ennek visszaigazolását a kellő időben megkapja, kielégül alapvető igénye, és szép lassan, az évek múlásával lecsökken, ill. finom nevelői eszközökkel lecsökkenthető a túlzás. Természetesen az emberben örökké munkál az elismerés utáni vágy, de egészséges mértékben, ami azt jelenti, hogy nem mindenáron és nem erőszakkal akarja kicsikarni mindenért a környezetéből az elismerő szavakat. Ezzel szemben, akit letorkolltak, észre sem vettek pici korában, aki nem kapta meg időben az „elismerés-vitamint”, abban egy életre szólóan fájdalmas űr marad. Mit tehet: önmaga kell, hogy megadja magának, amit a szülei elmulasztottak. Tükörbe néz a cica, és oroszlánt lát –ismerős a kép, ugye? Sőt: kifelé is oroszlánt igyekszik mutatni. De vajon látjuk-e a tükör előtt kétségbeesetten nyújtózkodó kiscicát? Neeeem, megsajnálni nem kell: egyik kedvenc játszmája ez. A mentőnéni/mentőbácsi pedig boldogan ugrik, hogy szegény, el nem ismert cicát megmentse. A lelke mélyén oroszlán! – bizonygatják a mentősök, mert az ő belső bizonytalanságuk rezonál a cicák segítségkérő játszmájára.

El lehet így játszadozni – egy darabig. Mert bizony elég hamar kiderül, hogy az eddig rajongó cica hirtelen karmolni kezd, ha egyszer nem ismerjük el igazát és nagyságát, pedig neki van igaza! Mindig. Hát ő már csak ilyen. Az, hogy „tévedtem, bocsánat”, hiányzik az aktív szókincsükből. Fizikai fájdalmat élnének át, ha használniuk kellene ezeket a fogalmakat. Művészlélek – mondják rájuk, mert valamiért szeszélyeiket, önzésüket, alkalmazkodásra való képtelenségüket azonosítják a művészi hajlammal. Vagy legalábbis sokkal inkább elnézik nekik.

El lehet így játszadozni, mert egy életre feladatot ad, újra és újra meg lehet őket menteni. Csak baromi fárasztó. Azért Supermann-nek is vannak clarkos napjai! Itt meg, ha lazítasz, minimum „szemét” leszel, egyébként „hisztis p…”. Ugyanis amije nincs a mi kis zöld békába ojtott cicamicánknak, abból nem tud adni. Kapni-kapni-kapni: egy életen át nem tudja pótolni, amit kellő időben nem kapott meg. Rossz hír: nagyon nehéz felismernie, hogy amitől szenved, annak ő az oka, de minimum tehet róla. Mert időnként szenved tőle, ez biztos. Jó hír: ha netalántán szikra gyúl az agyában, magára ismer a leírásból (százból egy, de lehet, hogy túlzok), akkor megtanulhat változtatni a viselkedésén. Hiszen alapszabály, és itt is érvényes: a probléma felismerése az első lépés a megoldáshoz vezető úton.

…Na róluk aztán ne feledkezzünk el!

…Na róluk aztán ne feledkezzünk el!

Ki az, aki veled van jóban-rosszban éveken, sőt: sokszor egy életen át?

Ki az, akivel megoszthatod legbensőbb titkaidat is, tudod, hogy soha nem árul el?

Kivel közös az értékrendetek, az érdeklődési körötök?

Kivel lehet órákon át beszélgetni egyetlen unalmas perc nélkül?

Vagy hallgatni hosszasan és érezni a csend biztonságát?

Ki az, aki elviseli szeszélyeidet, szertelenségeidet?

Ha még nem találtad volna ki: a barát.

Manapság, a virágzó közösségi portálok korában nehéz kimaradni az ismerősök áradatából. Mikor a Facebook, azelőtt Magyarországon az Iwiw elindult, sikk volt minél több ismerőssel, baráttal büszkélkedni. Sokan egyenesen sportot űztek a „barátvadászatból”. Ma a tendencia megfordulni látszik: elcsaptuk a hasunkat a sok ismerőssel, örülünk, ha nyugtot hagynak nekünk, Facebook-mentes napokat illesztünk be a heti időbeosztásunkba.
Elcsépelt közhellyé vált, de attól még igaz: egy közösségi portálon bejelölt, jobbára a virtuális térben ismert „barát” nem egyenértékű egy valódi, hús-vér emberrel. Ha jelen vagy online, kaphatsz jó sok cuki kismacskás képet, postokat veretes igazságokról és megdicsérhetik az új selfie-det („Hű, de dögös vagy ezen a képen!”). De vajon kielégítik mindazokat az igényeidet, melyeket fentebb soroltam fel? Természetesen nem.
De most nem is ez a lényeg. A barátság másik oldalára szeretném felhívni a figyelmet. Persze, tök jó, mikor egy barát együtt örül veled, mikor együtt sír veled, mikor dicséri elhatározásaidat, eredményeidet. Ám az igazi, mély barátság nemcsak, hogy elviseli, de egyenesen megköveteli a kritikus őszinteséget. Ez persze nehéz terep. Ha gyenge vagy, és a barátodtól folyton elismerést vársz, nagyokat fogsz koppanni, ha egy igaz barát nem ért veled egyet vagy kritizál. Ha hibáztat valamiért vagy nem melletted foglal állást, könnyen érezheted ezt a gesztust árulásnak. De gondolj csak bele: tényleg az lenne a barátság, hogy elvtelenül, önálló gondolatok nélkül mindig és mindenben melletted álljon ki? Mert azt ugye te sem gondolod komolyan, hogy minden apró részletben megegyezik a gondolkodásmódotok? Fogd fel inkább ezt az igaz barátság feneketlen tavaként, ahonnan még sok közös élmény meríthető, de amiben, ha nem kormányozzátok ügyesen a csónakotokat, el is lehet süllyedni. Fogd fel ezt úgy, hogy a hozzád legközelebb álló kritikája fog a legjobban fájni, de mivel jó szándékkal teszi, ez erősít meg a legjobban. Ő mer hozzád őszinte lenni, és ez az online-„barátságok” és trollok világában hatalmas érték! Vele és általa tanulhatsz magadról és a világról többet, vele és általa haladhatsz előre az utadon.
Becsüld meg hát a barátodat, és rá is szánj minőségi időt!

Michelle és Barack Obama: ép testben ép lélek

Hogy ki milyen elfoglaltságban vesz részt legszívesebben párjával, azt párja válogatja. Ki a meghitt reggelizéseket kedveli, van aki a közös koncertlátogatásra esküszik, és akad, akit vérmérséklete a napi több órás kutyasétáltatásra predesztinál. Lényeg: mindkettejük épülésére szolgáljon, és a még fontosabb: mindkettő számára okozzon élvezetet. Ha csak a pár egyik felének szenvedélye – teszem azt – a szörfözés, akkor megette a fene, hogy a párja színleg örömmel vele tart. Nem mondom, hogy ne lehetne ilyen módon a partner kedvére tenni, sőt kell is, de nagyon fontosak azok a közös élmények, melyeket mindkét fél élvez.

A sport azért kiváló példa, mert azon kívül, hogy egészségi állapotunkra közvetlen kedvező hatással bír, egy csomó stresszt „elvisz”, és salaktalanítja a szervezetet azonképpen, hogy az általános gyulladási szintet csökkenti. (Ágyő, gyulladáscsökkentő gyógyszerek!)

Michelle és Barack Obama is a közös testedzésben leli legnagyobb örömét. Ahogy a Men’s Health-nek nyilatkozott, Obama nem csupán fizikai, hanem mentális hasznát is látja az edzésnek. Kellemesen alacsony a vérnyomása, és mint mondja, fő oka mindennapi testedzésének,  hogy kitisztuljon a feje és enyhítse a stresszt. Kiváló módja, hogy az ember koncentrált maradjon – így Barack Obama. Michelle napja jó korán, 4.30-kor kezdődik, a first lady ilyenkor azonnal levágtat az edzőterembe. (Arról nem szól a fáma, hogy megelőzi-e a hajnali derengésben lezajló edzést egy habos kávé, mint Rubint Rékánál.)

Az én részemről csak üdvözölni tudom a befolyásos páros közös szenvedélyét, és csodálni lelki és testi fittségüket. Nem biztos, hogy bárki ízületei örömmel üdvözölnék a kora reggeli megterhelést.

Egy kapcsolatgyilkos kór: a féltékenység

– Hol voltál?
– Kivel telefonáltál?
– Mit járkálsz el annyit itthonról?
illetve:
– De mégis mit szeretsz rajtam?
– Hozzak targoncát vagy leveszed a szemed a dudáiról?
– Mit lehet vele annyit chat-elni?!

Ugye érezzük, hogy a fenti mondatok édestestvérek. Édesatyjuk a Féltékenység. Édesanyjuk meg az Önbizalomhiány, aki szorgosan táplálja Féltékenység-aput. Önbizalomhiány-anyu ezzel az üzenettel küldi el a világba gyermekeit:

– Ne bízz magadban!
– Tudd, hogy mindig van nálad jobb!
– Igyekezz mindig mindenkinek megfelelni!
– (előző kiegészítése)… azzal a biztos tudattal, hogy úgysem sikerülhet!
– Úgysem tudod megcsinálni!

Aki önbizalomhiányos, az attól fél, hogy nem szerethető. Ő az, aki már korán magáévá tette tézist: Nem leszek olyan klubnak a tagja, amely beválaszt. Az önbizalomhiányos ember örökké bizonyítani akarja önmaga és a párja számára, hogy érdemes a szeretetre. Aki féltékeny, az egyre jobban kötni akarja a párját. Örökösen támadja, faggatja. Akit támadnak, az védekezik, hiába nincs miért. Így a féltékeny ember párja egyre pocsékabban fogja magát érezni, és távolodni próbál a fojtogató helyzettől. Érezzük ugye, hogy ez ördögi kör? Aki féltékeny, az szorítani akar a kapcsolaton, a másik menekülne a szorongatásból.
Mi tehát a megoldás? Bár az önbizalomhiányt még nem oldja meg, helyes, ha úgy viselkedünk, mint egyik kedvenc mesémben a Nap. Úgy érzem, alapmese, amely nagyon sok élethelyzetben követendő magatartást mutat be.

És akkor íme a mese:

 

A Szél és a Nap

A Szél és a Nap (népmese)Vitatkozott egy időben a Szél a Nappal. Azon folyt a vita, hogy melyikük erősebb.
Egyszer azután azt mondta a Nap Szélnek:
– Tegyünk próbát, amott megy egy köpenyeges ember, próbálkozzunk meg rajta, melyikünk az erősebb, melyikünk veszi le válláról a köpenyeget.
Hozzáfogott először a Szél, megragadta az ember gallérját, tépte, cibálta előre-hátra a köpenyeget, de mentül erősebben rángatta, a szegény ember annál erősebben burkolta bele magát, s nem engedte elvetetni a köpenyeget. A Szél és a Nap (népmese)Mikor aztán a Szél hasztalan kifárasztotta magát, akkor hozzáfogott a Nap: elkezdett mosolyogni az utasra melegen, mindig melegebben. A jámbor lassanként kiburkolta magát a köpenyegből, azután levetette egészen, később levetette a kabátját és a mellényét is.
– Látod – mondogatta a Nap a Szélnek -, hogy én erősebb vagyok, mint te?

Kezdjünk el hát mosolyogni melegen, mindig melegebben és várjuk a hatást!

Hát akkor már a férfiak sem értik egymást? – avagy a női lélek rejtelmei

25 éves házasság után egy pár a pszichológusnál.
Miután a pszichológus megkérdezte őket, hogy mi a gond, a nő egy hosszadalmas, szenvedélyes és szívtépő listát zokogott el a szakembernek az elmúlt 25 év összes létező problémájáról. Csak mondta, mondta: elhanyagolás, bensőségesség hiánya, üresség, magányérzet, szeretethiány s egy egész lista a soha ki nem elégített érzelmi igényeiről, melyeket ki kellett bírnia házasságának eddigi szakaszában.
A szakember miután végighallgatta a listát, felállt, körbejárta az íróasztalát, majd egy hatalmas szenvedélyes csókkal magához ölelte az asszonyt.
A nő elhallgatott, s mint akit elkábítottak, szótlanul leült.
A pszichológus a férjhez fordult és így szólt:
– „Látja, erre van szüksége a feleségének, hetente legalább háromszor! …. Meg tudja tenni?”
A férj gondolkodott egy kicsit, majd válaszolt:
– „Nos, el tudom hozni önhöz hétfőnként és szerdánként, de péntekenként horgászok”