Miért hasznos nekünk magunknak a megbocsátás?

Előző blogbejegyzésemben felsoroltam az okokat, ami miatt nehéz szívből megbocsátani annak, aki megbántott minket. De mégis, miért hasznos nekünk magunknak a megbocsátás? Alex Lickerman ír erről hosszasan, és bár nem minden szavával értek teljesen egyet, a főbb gondolatait kicsit néhol újragondolva most közzéteszem.

A valóság most is több rétegű. Először is: a megbocsátáshoz szükséges, hogy azt, aki megbántott minket, a maga teljes emberi valójában lássuk. Ez azt jelenti, hogy elfogadjuk: az az ember több, mint valaki, aki fájdalmat okozott. Tudnunk kell, hogy valószínűleg nem érzi magát attól jobban, hogy bántott minket, csak nem megfelelően cselekedett vagy beszélt.

Ezen kívül el kell tudni engedni a haragunkat. Ha belátjuk, hogy az igazságszolgáltatás, büntetés, megleckéztetés nem a mi dolgunk, egyenesben vagyunk. El kell engednünk a bocsánatkérésre való igényünket és azt is, hogy a másik megváltozzon. Persze a megbocsátás nem egyenlő az elfelejtéssel! Nem szabad azt várni, hogy minden visszazökken a régi kerékvágásba, mindkét fél olyan lesz, mint rég, mint ha mi sem történt volna! A megbocsátás azt jelenti, hogy legyőztük a fájdalmat, a haragot és készek vagyunk továbblépni.

Miért jó nekünk, ha megbocsátunk?

A megbocsátás az egyetlen módja annak, hogy megtörjük az erőszakspirált. A megbocsátás alapfeltétele pedig az együttérzés. Ha képesek vagyunk felülkerekedni a haragunkon, akkor egyúttal képesek vagyunk az életet a maga sokszínűségében látni. Ha viszont a szükségesnél hosszabb időn túl is ragaszkodunk negatív érzéseinkhez, akkor ez sötétre színez mindent körülöttünk, és nem fogjuk tudni élvezni az élet semmilyen területét.

Hogyan tudunk együttérezni azzal, aki megbántott minket?

Először is: szándékában állt bántani? Vagy csak, mint minden ember, a boldogságot kereste és valami valahogyan időközben félrecsúszott.

Természetesen fölmerül a kérdés: vannak olyan súlyos tettek, amelyek után nem lehet megbocsátani? Bántalmazó szülőknek? Barátnak, aki becsapott minket? Hálátlan gyereknek? Házastársnak, aki elhagyott minket? És a legszörnyűbbeknek: zsarnokoknak, tömeggyilkosoknak? Meg lehet-e bocsátani valakinek, akinek a tetteit nem bocsátottuk meg?

Lickerman ezt javasolja: találd meg a módját, hogy megbocsáss annak, aki súlyosan megbántott téged és ezzel utat nyitsz neki arra – persze nem minden esetben, de azért néha igen -, hogy megváltoztassa az életét. Ezzel tehát nem csak önmagadat szabadítottad fel, hanem valami többet is adtál a világnak, ami után annyi millióan vágyakoznak. Ez pedig a béke.

(A.  Lickerman általános belgyógyász, a Chicagoi Egyetem rendelőintézetének korábbi igazgatója, gyakorló buddhista.) 

Megbocsátani nehéz!

Miért olyan nehéz megbocsátani?

Miért olyan nehéz megbocsátani?

Vita szív és agy között

Az emberi együttélés alapköve a megbocsátani tudás. Ezt tükrözi a legtöbb vallás is tanításaiban, hiszen korán felismertük: valakinek meg kell szakítania az örökös harag-, harc- és bosszúspirált. Fontos tehát a megbocsátás szükségességének belátása, mégis: sokszor megéljük, mennyire nehéz valóban, tiszta szívből megbocsátani.

De miért?

  1. Sokszor nehéz elengedni a haragunkat. Ha elveszítjük a kontrollt valami felett, ha nincs befolyásunk egy bennünket érintő kérdésre, csillapíthatatlan haragot élhetünk át. Amíg ez a harag nem csillapodik, lehetetlen a megbocsátás. Ha úgy érezzük, igazságtalanság ért bennünket, a tehetetlenség érzése szétfeszít, képtelenség elvárni magunktól ilyen állapotban a megbocsátást. De hiba azt hinni, hogy a dédelgetett harag „kiforrja magát”. Minél többet forgatjuk magunkban, minél inkább belelovaljuk magunkat, annál jobban elmérgesedik, az eredeti sérelem az ezerszeresére fúvódik föl, haragunk tárgya ördögi minőséget ölt. Érdemes épp az ellenkező oldalról megközelíteni: „enyhítő körülményeket” keresni, folyamatosan törekedni a megbékélésre.
  2. Ki akarjuk elégíteni az igazságérzetünket. Még ha úgy érezzük is, hogy nem érdemli meg az illető a megbocsátást, azt akarjuk, hogy érezze: velünk nem lehet bármit megtenni. Ez így rendjén is van egy darabig, fontos a határok kijelölése. De amikor a másik megbánást mutat, nem volna szabad a közeledés útjába állni. Másik gyakori hiba, ha a környezetünk ítéletétől tartva, „társadalmi normához” igazodva mutatunk nem-megbocsátást. Ilyenkor mi történik? Szomszéd Marika néni elégedett, közértes Piri megértően bólogat, csak a mi szívünkben maradt fájdalom és kétségbeesés. Nos, kinek is jó ez?
  3. Ennek minősített verziója, hogy az igazságszolgáltatás eszközeként szeretnénk föllépni: aki megbántott minket, ne ússza már meg büntetés nélkül! Különösképp, ha semmi más büntetés nem jár a tettéért, hajlamosak vagyunk ilyen módon revansot venni.
  4. Aztán jön a „szemet szemért”-féle ősi alapelv. Ha semmi más módon nem tudjuk megszüntetni vagy legalább csökkenteni a haragunkat, a dolog „kölcsönkenyér visszajár”-módon való intézése zsigeri elégedettséget hozhat. Hiszen a haragot mindenképpen kielégítő módon le kell zárni. A neheztelés bizonyos értelemben elégedettséget hoz.
  5. Nem kért bocsánatot. A bocsánatkérés erejét nem lehet túlbecsülni. Ha valaki elismeri, hogy hibázott, azzal rögtön csökkenti a megbántott fél negatív érzéseit.
  6. Ha valaki megbánt bennünket, gyakran képtelenek vagyunk azt hinni, hogy bármilyen jó tulajdonsága lehet az illetőnek. Érzelmi érintettségünk miatt egyoldalúvá válhat a másik megítélése, egyszerűen átkerül egy „minket bántók” feliratú dobozba. Ilyen módon feltételezni sem tudjuk, hogy lehetnek pozitív tulajdonságai, emberi értékei, teljesen feketének láthatjuk. De valójában mindannyian tudjuk: nincs egyértelműen „rossz” ember, csak a lelkünknek ilyenkor könnyebb őt egyoldalúan látni, mert az érzéseink összezavarodhatnak, ha több, ellentmondó tulajdonság mentén kell valakit megítélni. Ha ezt felismertük, a következő lépés, hogy érett személyiség módjára elismerjük a másik jó oldalát.

Mégis, ha ennyi előnye van a nem-megbocsátásnak, miért hasznos nekünk mégis megbocsátani? Olvasd el a folytatásban!

 

Megbocsátás a párkapcsolatban

Megbántás, megcsalás, becsapás után megbocsássak-e neki?

Megbántás, megcsalás, becsapás után megbocsássak-e neki?

Becsapás, megcsalás, megbántás után folytassam-e vele?

Komoly dilemma előtt áll, aki ezzel a kérdéssel szembesült. És egyet most az elején leszögezek: én nem fogom Neked megmondani a tutit, hogy „nem, ha ilyen szar alak, akkor nem érdemel meg téged” vagy „igen, mindig meg kell bocsátani, mer’ az olyan magasztos”.

Ma olvastam a Facebook-on a szokásos bölcsességek között: „Van, aki könnyen feled, de van, akiben egy életen keresztül megmarad a fájdalom.” Na már most. Itt rögtön hadd oszlassak el egy óriási félreértést: nem kell kikapcsolni semmilyen memóriaegységet még változatos alkoholtartalmú italok segítségével sem, mert nem a felejtésről van szó. Igen, van, aki könnyen túlteszi magát becsapáson, megcsaláson, megbántáson, de ez lelki alkat kérdése. Őt ez a probléma valószínűleg nem is érinti. Itt valami egészen másról van szó: átélve a fájdalmat a maga teljes mélységében tudunk-e továbblépni és ha igen, hogyan?

Itt Európában, a keresztény kultúrkörben szinte természetes, hogy a megbocsátás fontosságát mint alapvető emberi képességet még az is megtanulja gyerekkorában, akit nem nevelnek vallásosan. Ez persze nem jelenti azt, hogy képes is rá, de mindenesetre érzékeli, hogy az általános elvárás ez. De nem feltétlenül kötelező, vagyis nem lehet, nem kell mindent elnézni. Hopp, egy új fogalom. Elnézni, megbocsátani – nem ugyanaz? Nem. Ha most megbocsátom Neked, hogy megbántottál, akkor abban benne van, hogy oké, látom, megbántad, borítsunk rá fátylat, ám talán szavak nélkül, de megígérted, hogy ez többet nem fordul elő. Együtt megyünk tovább a kettőnk útján, támogatva és megértve egymást. Az elnézés ezzel szemben azt jelenti, hogy megbántottál, de Te már csak ilyen vagy, elnézem Neked ezt a gyarlóságot, hiszen tudom: újra és újra meg fogod tenni. A megbocsátásban egy új, tiszta lap lehetősége rejlik, ami ráadásul nem csak a partnernek feloldozás, hanem a megbocsájtó személynek is. Ha valamit megbocsátok, az azt jelenti, hogy el tudtam engedni a fájdalmat, megkönnyebbültem, újra előre tudok nézni.

Tiszta szívből megbocsátani. Na ez nem könnyű. A megbocsátás ugyanis először egy racionális döntés, nem érzelem. Fejben elemzek, mérlegelek, értékelek, majd kijön a végeredmény: igen, ilyen és ilyen okok miatt meg már csak a lelki békém miatt is megbocsátok. Ha az elhatározás megszületett, az kiváló, de ez még nem jelenti azt, hogy érzelmi szinten is átélem, megélem a megbocsátást. Ez már az idő dolga. Idővel – és az egyre szaporodó élettapasztalatok hatására – átértékelődnek az események, veszítenek érzelmi töltetükből. Egyre jobban kívül kerülünk a fájdalmunkon és egyre elfogulatlanabbul tudjuk megítélni a valamikori megbántást.

Látjuk, hogy megbocsátani érdemes, megbocsátani megkönnyebbülés, megbocsátani hasznos. Megbocsátani jó! Akkor mégis, miért olyan nehéz néha a megbocsátás? Erről írok legközelebb.

Ha párkapcsolati problémáidra szeretnél mielőbb segítséget kapni, iratkozz fel a hírlevélre itt oldalt!

  • Elárulom neked a tartós párkapcsolat öt titkát
  • megtudhatod a menthetetlen párkapcsolat okait
  • 7 bevált megoldást nyújtok, ami megmentheti a párkapcsolatodat
  • folyamatosan frissülő blogomból újabb és újabb tudnivalókat osztok meg veled, hogyan működtesd jól a kapcsolatodat